Az úticél a salzburgi Mauterndorf volt, ahol Grosseck Speiereck / Mauterndorf-St.Michael pályái találhatók, illetve ahonnan mindössze 20 perc Obertauern terepe. Odaútban pedig megálltunk a határhoz közeli, eddig számunkra ismeretlen Klippitztörl lejtőit is kipróbálni.
Klippitztörl
Akad még azért olyan határközeli, Szombathelyről 2 órán belül elérhető, és egyben értékelhető nagyságú síterep, amiket már régóta nézegetek, hogy jó lenne őket kipróbálni. Ilyen például Hirschenkogel, ami mellett számtalanszor elszáguldunk, hiszen inkább Stuhleck-re (vagy az S6-on még távolabbra) megyünk. Dél felé meg az A2-esről látom mindig a Koralpe táblákat. És ott van még Klippitztörl, amit most végre kipipáltunk.
Két beülős felvonó, egy húzólift, 28 kilométer pálya, és még Mauterndorf felé sem jelent kerülőt – így esett a választás Klippitzre. Az A2-es autópályát elhagyva egy egészen komoly kaptatós szerpentin vitt felfelé. Az ismeretlen helyen a parkoló volt az első kihívás. Az út melleti P1-esnél reggel 9 körül elég nagy volt a káosz, nyilván belejátszott ebbe a szombat is, ezért visszafordultunk, és a feljebb található P2-est válaszottuk, ahol viszont igazán kényelmesen lehetett megállni és átöltözni, felcsatolni. Jegyet venni nem itt, hanem egy nagyon rövid csúszást követően a húzó felvonók aljában lehet.
Olyan félig ködös, félig napos időnk volt, ami azt jelentette, hogy a hegy déli, dél-nyugati oldalán nehezebben lehetett látni, míg északra, észak-keletre tiszta volt az idő, és a nap is kisütött néha. Kifogástalan volt viszont a pályák minősége, elsőosztályú hóval. És ami még fontos, szombat ellenére sem tapasztaltunk zsúfoltságot. Kifejezetten gyorsan síelhető, zömmel kék pályákon lehet csúszni, és a pirosak is könnyűek. Bár mi most nem vittük a lányokat, azt azért megállapítottuk, hogy ezt a terepet élveznék ők is, igazi családi pályák ezek.
A négyes beülős Bärenwaldift melletti 9-es és 10-es pályán nagyokat lehet veretni, és a kezeletlen 11-es sem rossz, leszámítva a végén az erdei kanyargós részt. Ez utóbbinál a vége felé már enyhén izgultunk, hogy hol kötünk ki, de végül megláttuk a felvonó alját.
A terep másik felén egy régi kettes beülős van, a mellette lejövő 2-es pálya elég unalmas, de legalább széles. A legizgalmasabb lejtők a rendszer közepén találhatók, több variációban is el lehet érni a húzólift alját. Ráadásul errefelé alig találkoztunk emberrel, talán éppen a húzólift miatt. Nem nagy ugyan az egész terep, de a nap végére mégis annyira elfáradtunk, hogy össze-vissza dőltünk ki a csákányosból, úgy röhögtünk, hogy konkrétan nem sikerült magunk alá emelni a rudat többedik próbálkozásra sem a beszállásnál. Végül aztán külön-külön megoldottuk.
Összességében csak pozitívat tudok írni Klippitztörl-ről. Egy egynapos síelésre tökéletes választás, tempós csúszásokra ugyanúgy, mint akár családi programnak.
Grosseck-Speiereck
A karintiai Klippitz után Salzburg, illetve Mauterndorf felé vettük az irányt. Teljesen ismeretlen tájakon, sohasem látott vidéken, hegyeken-hágókon, mesebeli osztrák falvakon át vezetett az út, hiszen az autópályára, gyorsforgalmi utakra visszatérni kerülő lett volna. Megérte kalandozni.
Grosseck-Speiereck terepén jártuk már korábban, de szilveszterkor, az annak megfelelő zsúfoltsággal. Szerencsére most, február-március fordulóján egészen más volt a helyzet. Végre rendesen átláttam a rendszert. Illetve ez túlzás, mert látni éppen nem nagyon láttam, mivel kezdetben extra köd nehezítette dolgunk. Bár nem láttuk, de legalább éreztük, hogy kitűnő minőségű havon síelünk, főleg a hegy tetején.
A Speiereck-Gipfelbahn mellett lejövő piros, illetve fekete pálya nagyon jók, a fekete sem vészes, mert nagyon széles. A négyes beülős pedig gyorsan pörget, lehet variálni, kombinálni a piros és a fekete pályát.
Nagyon élvezetes csúszás a két talfahrt is a hegy két oldalára, de itt már változatosabbak a hóviszonyok. A déli lejtő, St.Michael felé jónak indul, de a Sonnenbahn kabinos felé közeledve egyre kásásabbá vált a hó, itt érdemes rögtön reggel lejönni, akkor még rendben van a pálya.
A másik oldal, Mauterndorf felé szintén kitűnő minőségű hóval indul a lejtő, lejjebb érve reggel elég kemény, alaposan kifagyott a pálya – csábít a száguldásra. Aztán napközben a ratrakok nyoma eltűnt, maradt a jég, óvatosnak kellett lenni. Délutánra viszont már olvadt annyit, hogy ismét nagyon jó volt itt lejönni. Aki annyira nem szereti a kihívásokat, annak van egy elkerülő kék szerpentin is, elég lassú, de csúszás közbeni nézelődésre tökéletes.
A terep két “érdekessége” a “Trogalmbahn” kettes, és a “Grosseckbahn II” hármas beülős, ezeknek ugyanis a világon semmi értelme. Az előbbi csak keresztben átvisz egy olyan részre, ami egy jóval hosszabb és élvezetesebb csúszással is elérhető a már említett Speiereck-Gipfelbahn segítségével. Erre a felvonóra egyszer sem ültünk fel. Hasonlóan értelmetlen a Grosseckbahn II. Erre ugyan felültünk, mert ködben nem láttuk, hogy egy olyan “csúcsra” visz fel, ami nem több néhány száz méternél és két kanyarnál, aztán máris a Grosseckbahn kabinos felső állomásánál találja magát az ember. Apropó, ezen a ponton található a terep legjobb hüttéje, tágas, nincs tömeg, és gyönyörű a panoráma.
Grosseck-Speiereck után másnap Obertauern-t vettük célba, hogy aztán a negyedik, és egyben utolsó napra még visszatérjünk ide, akkor már gyönyörű, napsütéses időben. Grosseckről még talán annyit, hogy azért az az 50 kilométer, ami itt található 1-2 nap alatt megunható, így érdemes a többi közeli tereppel is számolni, főleg Katschberg-gel.
Obertauern
Szakadó esőre ébredtünk február 29-én, reményt csak az adott, hogy Obertauern egy 500 méterrel magasabban fekszik, így ott jó eséllyel a hó esik. Így is lett, csakhogy a havazáshoz köd és erős szél társult. Egész délelőtt katasztrófális idő volt, többször gondoltam arra csúszás közben, hogy akkor ezt én most vajon élvezem-e? Persze a magyar gyerek nem nagyon válogathat, ha minimum 5-600 kilométert kell utazni az 1500-2000 méteres magasságokért, úgyhogy kitartottunk.
Obertauern amúgy nekem egy talány. Valahogy az az érzésem, hogy túl van hype-olva ez a terep. Oké, hogy van 100 kilométernyi körbesíelhető pálya, csakhogy ehhez sok helyen rengeteget kell kepeszteni, kínlódni, kézzel hajtani, gyalogolni vagy éppen extrém lendületet venni. Aztán lehet, hogy csak az én balszerencsém, de én eddig akárhányszor itt jártam, mindig borzasztó volt az idő, a köd az alap, napsütés csak elvétve… És akkor még nem beszéltem a tömegről, pedig ugye az osztrák síszünetnek már vége, hétfő van, szar idő, szóval semmi sem indokolná, hogy állandóan másokat kelljen kerülgetni a pályán, aztán meg mégis.
Persze azért a nap összességében nem volt annyira rossz. A Gamsleiten 1 aljában parkoltunk, a Gamsleiten 2-re is feltett szándékunk volt felmenni, de az egész nap zárva volt. Így a völgy másik oldala felé indultunk. A nagy ködben többször is elvétettük az irányt, de aztán sikerül megérkezni a “hátsó” katlanba, ahol három felvonó, a Schönalm, a Seekarspitz és a Kringsalm ér össze. Az 5a és 5b variációk korábban is kedvencnek számítottak, sajnos azonban sokan voltak errefelé. A nem egészen koncepcionálisan követett, de azért nagyjából végrehajtott “Tauernrunde” végén, késő délelőttre jutottunk el a Zehnerkarbahn kabinos melletti piros pályákra. Itt az addigiakhoz képest nagyon jókat lehetett síelni a különbözően variálható, egymásba fonódó, illetve elágazó piros pályákon. Csak hát brutális szél volt.
Egy óra körül próbáltunk egyet hüttézni, mert éhesek voltunk, de esélytelennek bizonyult. Volt, ahol kaja nem volt, máshol meg még állóhely sem. Aztán meg ez lett a szerencsénk: a Gamsleiten 1 melletti pályáról megpillantottuk, hogy a völgy túloldalán, a Seekareckbahn feletti gerincen vezető piros pályát süti a nap. Hagytuk a kaját, helyette megiramodtunk arrafelé. Szerencsére az elsők között érkeztünk, így végre napsütésben csúszhattunk néhány igazán jót. Aztán persze mások is észrevették, hogy ezt a részt süti a nap, így kezdtek sokan lenni, mi pedig odébbálltunk. Lejöttünk a Panoramabahn melletti fekete pályán, amin délelőtt a ködben még nem mertünk elindulni. Ez a lejtő jó meredek, jelentett azért némi kihívást. Mivel örültünk annak, hogy végre kitisztult az idő, ezért maximálisan kihasználtuk a napot. Zárás előtt még addig csúsztunk a Zehnerkarbahn kabinos mentén, amíg ment a felvonó – olyannyira, hogy az utolsó körnél már elkezdték betolni a garázsba a kabinokat.
Végül az obertauern-i nap is jól alakult, de összességében nem hiszem, hogy a jövőben ezt a terepet erőltetném. Az időjárással sohasem volt szerencsém, a tömeg viszont rendszeres, és rengeteget kell kínlódni az átcsúszó, gyakorlatilag vízszintes szakaszokon. Ráadásul az állandó különutas Obertauern ahogy nem része a Ski Amadé-nak, úgy nem lehet követni a felvonózásokat a Skiline-on, pedig szerintem tök jó látni a nap végén a statisztikákat.
De mi a legjobb az egészben? Hogy alig értünk haza, de két hétre rá irány Schladming, 5 napra!